1 dallam Pokoli esély

- Lassan három éve, hogy itt vagyok. Nem akarom elhinni, hogy senki nem jelentkezik értem. - Duzzogtam miközben egy munkára mentünk. Az igazgató nem szólt semmit csak arra figyelt, hogy ne üssön el senkit. A hátsó ülésem Kimiko vidáman hallgatta a zenét. - Az az igazság, hogy sokan jelentkeznek érted, de én csak a legjobbnak vagyok hajlandó átengedni, hogy bálványt faragjon belőled. – Mondta nagy sokára a férfi. - Ez most komoly? - Igen, két ügynökség jelentkezésére várok. Az egyiknek pont ma van a fotózása, pontosan a tied mellett. – Mondta közben félszemmel rám nézett. – Adj bele mindent, hogy legalább az egyik emberük felfigyeljen rád, habár nem hiszem, hogy nagyon örülnél annak a felkérésnek, azonban így elérhetem, hogy a vetélytárs is magának akarjon. - Beledob egy rivális háborúba? – Kérdeztem idegesen. Oké, hogy ki akartam kerülni az iskola falain kívülre, de nem úgy, hogy egy ügynökség ütőkártyája legyek. A véleményem azonban megváltozott, amikor megláttam kik fotózkodnak a mellettem lévő placcon. Kimiko persze rögtön az ujjongás határára került mikor meglátta a fiú bandát. Az elsőéves hiperaktivitásban szenvedő barátnőm odáig volt értük, de én kifejezetten irtóztam a hetestől. - Gondoltam, hogy nem fog tetszeni ez a felállás. – Súgta az igazgató, majd leállt az én standom előtt. - Inkább nyelek üveget, mintsem, hogy velük legyek egy ügynökségben. – Mondtam fogcsikorgatva. - Ugyan, Kikyo. Ők a menyből jöttek. Olyan jóképűek. – Ábrándozott a hátsó ülésről Kimiko. - Attól, hogy a bandájuk neve Heavens még nem jöttek a mennyből. Egoista hülyék és ezen nem változtat semmi sem. – Morogtam mérgesen, majd kiszálltam a kocsiból. Jó hangosan csaptam be az ajtót, majd oda mentem a stábhoz. - Szép jó napot Kikyo. Remélem készen van a nyári kollekció fotózásra. – Köszöntött az idős férfi. - Friss vagyok és fitt. Felőlem kezdhetjük. – Mondtam mosolyogva. A fotós mosolygott, majd beterelt a kis öltözőmbe. Tudtam, hogy balról haladunk kollekciók szerint így levettem az első ruhát, ami a vállfán volt. Ahogy kimentem gyakorlott mozdulatokkal megcsinálták a hajam, majd a laza sminket. Negyed óra múlva már a cseresznyefák alatt álltam és pózoltam, ahogy a fotósok kérték. Szerettem a munkámat, még akkor is, ha az idegesítő fiú banda ott volt. Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy Kimiko néha megpróbált átosonni hozzájuk. Persze az igazgató mindig visszazavarta a helyére, mivel neki engem kellett volna figyelnie. Elsőévesként Minden TSM-es meg kell, hogy figyelje felsőbb éves társait, akik már közel vannak ahhoz, hogy valamelyik ügynökség kiválassza magának. Persze érthető, hogy barátnőm nem figyelt rám. Fülig volt zúgva a Heavens bandába, már akkor is, amikor még csak háromtagúak voltak. Én viszont a szöges ellentéte voltam neki ilyen téren. Utáltam a bandát, mert szerintem nem volt szép amilyen ajánlott tettek az UtaPri díjon a Starishnek. Még szerencse, hogy nem kapták meg, amit akartak. Meg aztán annyi egoista hülyét egy helyen nem lehetett látni. A második kollekció elején tartottunk, amikor a fiúktól átjött egy segéd. Valamit beszélt az én fotósommal, mire ő leállította az egész fotózást. - Pihenő, emberek! Akadt egy kis technikai megbeszélni való. - Ha jól hallottam a fiúk is éppen ezeknek a cégeknek készítik a fotóikat. Valószínűleg azon vannak, hogy közös képeket is csináljatok. – Súgta Kimiko, amikor leült mellém. Félre nyeltem az ásványvizet, amit akkor kezdtem el inni. Miután kiköhögtem magam elképedve néztem az igazgatóra. - Sajnos én is ezt hallottam, amit ő. – Mondta. – Azonban gondolj arra, hogy mit nyerhetsz. A fotók szinte minden tini és divatlapban megfognak jelenni. Szinte biztos voltam benne, hogy más ügynökségek kezébe is jut legalább egy példány. Ha erre gondoltam, akkor kicsit elfogadhatóbb lett a körülmény, hogy velük keljen dolgoznom. Azonban nagyon nehéz volt erre gondolni, mikor megláttam a fiúkat. - Hú, ha tudom, hogy ilyen dögös vagy közelről akkor nem tiltakozom a felvételek ellen. – Szólalt meg a nagyszájú csapatvezér. A hideg futott végig rajtam ahogy Ootori Eichi végig mért. Kihúztam magam, majd határozottan a szemébe néztem. - Ha tudom, hogy ma veletek kell dolgoznom, vettem volna neked egy illemkönyvet. – Vágtam vissza. A fiú szeme a magasba szökött. Kimiko jól halhatóan levegőért kapott, az igazgató meg az arcába temette a fejét, közben valami olyasmit motyogott, hogy nem kéne ezt csinálnom. A feszültséget tapintani lehetett. A szempárbajunkat ő szakította félbe, ahogy nevetni kezdett. - Hú, micsoda vadmacska lett hirtelen az ideiglenes munkatársunk. Igazi Tora. – Mondta nevetve. Az állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejem, de én egyszerűen elcsaptam a kezét. - Csak, hogy tud... Utálom, ha az egoista bálványok azt képzelik magukról, hogy az összes csaj beléjük van zúgva. Ha azt hiszed, hogy elolvadok tőled, akkor közlöm. Nem vagyok az a fajta a lány, aki azt nézi, hogy milyen nagy esély ez a munka a karrierje építésére. – Mondtam. Halk kuncogás volt a válasz a fiúk soraiból, de engem nem érdekelt. Visszamentem a fák alá, majd vártam a további utasításokat. Narrátor A lány levegőért kapkodva rohant keresztül a parkon, de mikor meglátta a Heavens tagjait gyors bevonult az egyik fa mögé. Nem akarta, hogy észrevegyék, bár nagyon sietnie kellett volna. A fa takarásából leste, hogy mikor kezdik megint el a fotózást, így tanúja lehetett az eseményeknek. Felismerte a város egyik zeneiskolájának igazgatóját, még ha csak az újságok lapjain találkozott vele. Gyanította, hogy a két lány akik vele vannak az iskola idoljai lehetnek. Elnézte a két lányt és rögtön megállapította, hogy a fiatalabbik rajong a Heavensért míg a másik egyenesen utálja őket. A kis vörös lány úgy helyezkedett, hogy mind a hét fiút jól lássa, míg társa egyenesen tartózkodott tőlük. Eichi mondott valamit, de szavait a szélben összezörrenő friss levelek elnyomták. A fa rejtekében a lány jól látta amint a rózsaszín hajú álla alá nyúl, hogy felemelje a fejét, de az határozottan elütötte a kezét. A lány szavait se hallotta, de megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába a másik tette miatt. Az megtette, amire ő soha nem lenne képes. Kiállt magáért. A rózsaszín hajú lány hátra csapta hosszú tincseit, majd visszament a fotózás helyéül szolgáló fák alá és várta, hogy mit mondanak a fotósok. A fényképezés tovább folytatódott, mire a lány észrevétlenül elosonhatott. Még egyszer azért visszanézett, hogy magába elraktározhassa a lány képét, majd rohant tovább. Kikyo Kimerülten szálltam ki a kocsiból. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy közös munka a Heavenssel ennyire kiszívja, majd minden erőmet. Kimiko folyamatosan beszélt hozzám és arról csacsogott, hogy mennyire irigyel ezért a munkáért. Az igazgató felkísért minket a lépcsőn, majd az irodája felé indult, mi meg a lányszintre. - Jó éjt, Kimiko. – Mondtam, majd betoltam a szobájába. Gyors bementem a sajátomba, majd levetődtem az ágyra. Szerencsémre a teljes szoba az enyém volt így nem kellett senkivel se megbeszélnem, hogy mi történt ma. Szobatársaim már másfél éve elkerültek egy-egy vállalathoz. Egyikük azóta kint volt Európába a másik viszont feladta a karrierjét egy pasi miatt, aki ez után ott is hagyta. Persze az ügynökségnek már nem kellett, mikor vissza akart menni. Éppen elmentem volna zuhanyozni, mikor kopogtak az ajtómon. - Szabad. – Mondtam fáradtan. Az igazgató jött be rajta fülig érő vigyorral. Gyanúsan néztem rá, de ő csak a kezembe nyomott egy lepecsételt levelet. - Gyorsan terjed a hír, hogy te ma a Heavenssel dolgoztál. Úgy tűnik valaki látta a mai jeleneted Eichivel. A levél elvileg délután jött abban az időben, amikor mi még a fotózáson voltunk. Nos, elfogadod a felkérést? – Kérdezte vigyorogva. Nem bírtam válaszolni, csak a kezemben lévő borítékot néztem. Ugye csak álmodom? Felkérés egy ügynökségtől?

Prológus

Ott álltam a hatalmas vaskapu előtt és nem tudtam mit kezdjek magammal. Be kellett volna mennem, de féltem lépni. Kicsi koromtól kezdve erről álmodtam, hogy egy nap itt állok, de most elbizonytalanodtam. Biztos itt a helyem? Nekem egy árvaházi kisvárosból jött lánynak nem lehet Tokyo szívében az iskolája és egyben karriert indító munkahelye. Én nem járhatok a TMS-re az az a Tokyo Music Schoolra. 

Felnéztem a kovácsolt kapukra, melyen az illesztésen ott volt az iskola rövidítését jelző három betű. A pokolba is a gyávaságommal. Nem véletlenül vettek fel ide. 

Óvatosan lenyomtam a kilincset, majd bementem a kapun. Szerencsémre az igazgató irodája a földszinten volt, így hamar megtaláltam. 

- Szabad. – Jött a határozott válasz, amikor bekopogtam. Óvatosan benyitottam, majd beléptem. Egy negyvenes éveiben járó férfi ült velem szemben a hatalmas székben. 

- Segíthetek, ifjúhölgy? – Kérdezte határozottan. 

Nagy levegőt vettem, majd kihúztam magam. 

- Jó napot kívánok, uram. A nevem Kikyo Hatsume...

- Szóval te lennél az, akit két éve fedezett fel az egyik ügynököm. Foglalj helyet.  – Mutatott a székre vele szemben. Egyenes háttal ültem le, majd vártam, hogy ő kérdezzen. A férfi alaposan végig nézett rajtam. – Nem értem mit lát benned az a bolond ügynököm – mondta végül – Csinos vagy nagyon jó alkat lennél modellnek, de nem hiszem, hogy énekesnek való lennél. Szerintem te nem tudnál keresztül gázolni senkin, hogy az legyél. Szóval hiába jöttél ide. Nem foglak felvenni az iskolába. – Mondta. 

- Kérem, uram... – Kezdtem, de közbeszólt. 

- Nincs benned kitartás és nem is lesz. Úgy ülsz ott, mint valami magas rendű lény. Hadd világosítsalak fel kicsi lány. Belőled soha nem lesz sztár, hiszen nincs meg benned a kellő akarat, hogy az legyél. – Mondta. 

- Nem tudhatja. – Mondtam kicsit pimaszul. Fogalmam sem volt honnan volt bennem mindig bátorság az ilyen kis beszólásokra, de valahogy mindig megéreztem, hogy kivel meddig feszegethetem a határokat. A férfi felvonta a szemöldökét. 

- Szinte biztosra veszem, hogy az iskolámon nem bírnád, ki sokáig. A TMS sztárokat képez ki nem amatőröket. Te csak rontanád a színvonalunkat és te lennél az egyetlen, akit nem válogatnának be egy ügynökséghez sem. Nincs ilyenekre szükségünk... 

- Akkor hallgasson meg, miközben énekelek és utána döntsön ad e egy esélyt! – Kérleltem. A férfi felvonta a szemöldökét, majd felállt a székből. 

- Ám legyen. Énekelj! – Mondta és hátra fordult az ablak felé. Kifújtam a levegőt, majd a következővel elkezdtem énekelni. Egy egyszerű gyerekdal volt, de abban a pillanatban az jutott eszembe csak. Igazából ennek a dalnak köszönhettem, hogy most itt voltam. Ha az általános suliban a kórusban nem éneklem szólóban ezt a dalt az iskola ügynöke nem vett volna észre. Percek teltek el miután befejeztem a dalt, de nem néztem fel. Nem akartam az igazgató szemébe nézni, mert féltem, hogy lebőgőm magam, ha most nem sikerült a bejutás. Ovis korom óta erről álmodtam. Nem akartam ennyivel a bejutás előtt elbukni. Nem lehet, hogy az álmaim így érjenek véget. – Tudod, értékelem azokat, akik kiállnak magukért. Örülök, hogy nem riadtál meg a szándékos rossz első benyomásomtól. – Mondta a férfi. 

Felnéztem rá és egy sokkal szelídebb vonású férfit láttam magam előtt. 

- Üdvözöllek a TMS-en. Bocsájtsd meg, hogy így viselkedtem, de kíváncsi voltam, hogy képes vagy e küzdeni csak azért, hogy bejuss ide. Nos, gyere megmutatom az osztályod, majd a szobád a koleszban. – Mondta. El se akartam hinni, hogy mit mondott. Követem  őt az osztályig. 

- Jó napot mindenkinek. – Köszönt, ahogy belépett a terembe. -  Holnaptól kezdve ez a lány az osztálytáratok lesz. Kikyo, mutatkozz be. 

- Sziasztok, Kikyo Hatsume vagyok. Tizenhat éves. Örülök, hogy megismerhetlek titeket. 

 Így kezdődött a karrierem a zene világában.